Gyermekek életének megkeserítője más tálalásban. Egy meggyőződéses spenótgyűlölő barátom hangos „ezkurvajó” kiáltások közepette zabálta magát majdnem halálra belőle.

Szigorúan idényjellegű kaja, a fagyasztott-paszírozott spenót ehhez nem jó, pocsék az íze. Friss spenótlevelek a kertből-piacról, az az igazi. Csak sok vele a meló.

Fél kiló spenótot alaposan megmosok, a szárát eltávolítom, majd vékony csíkokra vágom. Olívaolajon fokhagymát pirítok, rádobom a spenótot, só-bors és kis szerecsendió, fonnyasztás. Ha a spenót összeesett, mehet bele három deci főzőtejszín, rottyantás, majd összeforgatom előre kifőzött, lehetőleg éppen akkor elkészült zöldtésztával (spenótos, lehet papardelle de akár penne is). Reszelt Grana vagy parmezán illik hozzá.

 

 

Jóétvágyat!

 

Az a bizonyos spagettiszerű barna izé, amit a minden sarkon fellelhető kínai büfékben lelhet a betévedő. Pofonegyszerű kaja, tíz perc alatt megvan, isteni, csak sokat kell utána mosogatni. Először is csíkokra vágott káposzta illetve sárgarépa (meg ami zöldségszerű csak van) kerül az előmelegített, ezáltal tűzforró wokba némi olaj társaságában. Pár másodperc pirítás után mehet bele a sötét szójaszósz (maccsban 260 forint, és minőségi), kis frissen reszelt gyömbér (vagy gyömbérpor), meg egy féldeci víz. Hagyom párolódni, addig pont elkészülhet a tojás. Én öt-hat tojást szoktam felverni és egy külön serpenyőben minden sallang nélkül megsütöm rántottának. Folyamatos kavargatás kell neki a fakanál nyelével (nem vicc!), attól szétesik apró darabkákra. Ha megsült, hozzáadom a zöldségekhez, majd egyből mehet hozzá az előre kifőzött tészta (lehet spagetti is, csak ne durum, az igazi azonban a kínai fajta, szintén maccsban lehet kapni, csak drága). Alapos összeforgatás és némi pirítgatás után tálalható is.

Jóétvágyat!

Ahány ház, annyi kecsap, tartja a mondás. Vagy valami ilyesmit. Tény, hogy recept, mint égen a csillag, csak a paradicsom közös bennük, nem is érdemes foglalkozni velük, inkább mindenki csinálja a saját szájíze szerint. Támpontként azért leírom, hogy készült az enyém, hátha vannak még fantáziátlan emberek.

Lilahagyma volt otthon, hát abból reszeltem le egy fejet kislyukú reszelővel, és olívaolajra dobtam némi só társaságában; pár pillanat múlva követte négy gerezd szintén reszelt fokhagyma, majd szintén pár pillanat múlva egy deci félszáraz vörösbor. Gyorsan, nehogy megégjen a hagymaság, attól ugyanis keserű lesz a cucc, meg egyébként is milyen dolog már odaégetni a hagymát. A bort elforraltam kb. félig, majd beleborítottam két konzerv hámozott-darabolt paradicsomot. Oregano, bazsalikom, csipetnyi rozmaring került bele, és persze bors, nem kevés. Emellett egy kisméretű piros chilit is beledobtam egészben, és tíz perc után ki is halásztam, nehogy szétégjen a fejünk. Az egésznek a kecsöpös ízt és állagot a barnacukor adja meg, ebből két evőkanálnyi került bele, és hogy legyen egy kis ellenpontozás, cseppentettem bele balzsamecetet is. Ezután hagytam kis lángon rotyogni mintegy másfél óráig, közben néha megkavartam, és ha nagyon elfőtte a levét, pótoltam borral, illetve vízzel, felváltva.

Finomítgatható még botmixeres pürésítéssel és/vagy passzírozással, de így rusztikusabb, meg a fene se kínlódik vele.

Jóétvágyat! 

Hülyén hangzik, mi? Minek írom le egy szendvics receptjét, milyen baromság ez?

Ott kezdődött a dolog, hogy pár hónapja felmerült bennem a pizza illetve focaccia készítésének ötlete. Mármint hogy mi lehet olyan baromi nehéz egy négy összetevőből álló kelt tészta elkészítésében. Ellövöm a poént: semmi. Egy zacskó szárított doktorötker élesztő, másfél deci (ilyenek a poharaink) langyos víz, só, teáskanálnyi cukor, ezeket jól összekavartam és állni hagytam pár percig, aztán kevertem bele egy kis olívaolajat, és hozzáadtam fél kiló liszthez. Kb. 10 perc gyurmázás után konyharuhával letakartam a tésztát, és a fűtőtest mellé tettem egy órára; duplájára dagadt, meg is rémültem tőle rendesen, hogy mi az istent csinálok én ennyi tésztából. Aztán kevés is lett, elbírtunk volna még egyszer ennyivel is.

Kettévágtam, és minimális gyúrogatás után az egyik felét belenyomkodtam egy vékonyan megolajozott és lisztezett tepsibe, megkentem zúzott fokhagymás-rozmaringos olívaolajjal, és bevágtam a sütőbe (ami közepes lángon üzemelgetett). Cirka tíz perc múltán halványbarnára sülve vettem ki onnan. Mivel vékonyra egyengettem, ropogós lett; ez a vastagság növelésével, illetve pizzaként készítve módosul puhára. Eddig sima focaccia, bor mellé ropogtatnivalónak tökéletes, ugyanez ujjnyi vastag rúdformára alakítva (és úgy megsütve) grissini néven fut, jó drágán lehet kapni mindenhol, cserébe viszont pocsék.

A másik felébe belegyúrtam egy marék szárított paradicsomot apróra nyesve, plusz rozmaringot és frissen őrölt borsot, és cipót formáltam belőle. A tetejét megkentem olajjal, és ment a sütőbe ez is. Mivel vastagabb volt, tovább hagytam bent, de csak tippelgettem, hogy mikor is jó már; hálistennek átsült kb. negyed óra alatt.

Innen jön a májas cucc, ez csak a bevezető volt! A cipót becsomagoltam és eltettem másnapra. Reggelinek szántam, ebéd lett belőle, meg gyomorfájás, olyan sokat ettünk.

Két félöklömnyi lilahagymát hajszálvékonyra szeleteltem és olívaolajon megpároltam. Bors, csipetnyi kakukkfű és oregano került bele, és mikor megfonnyadta magát, lottyintottam rá egy nyelet fehérbort is. Amint ez elpárolgott, beledobtam a csirkemájat, és megsütöttem. A végén pár csepp balzsamecettel (és sóval) fejeltem meg.

A harmadik fej lilahagymát szintén vékonyra szeltem, és besóztam. Négyfelé vágtam és száraz serpenyőben megpirítottam a kettévágott buci belső oldalait, majd rétegezni kezdtem: buci alja, hagyma, máj, sült hagyma, házi ketchup (később leírom, hogy is készül), és a teteje. Fejenként fél buci csusszant le, és haldokoltunk. Mindketten.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 Jóétvágyat!

Hétvégén átugrottam egy ismerőshöz nadrágjavítgatás céljából. Ha már ott vagyok – mondta ő – csinálhatnék valami vacsit, túrjam fel a hűtőt és hajrá! Dolgozzak meg a gatyáimért! Szerencsére olaszmán ő is, olívaolaj tehát biztos van, fokhagyma is akad minden háztartásban, a többit majd meglátjuk.

Nos, a hűtő tartalmazott némi bacont, fokhagymát, olívaolajat, egy felbontott száraz veresbort, egy üveg passata-t (olasz paradicsomsűrítmény, hígabb és édesebb, mint a magyar), emellett találtam a konyha rejtekén egy zacskó durum pennét. Jellemző a hölgy főzési szokásaira, hogy a fűszerpolca són, borson és vegetán (öejj) kívül csak oregano-t és bazsalikomot tartalmazott.

Gyufaszál méretű csíkokra vágtam a bacont és közben arra gondoltam, hogy pancetta. Ugyan semmiben se különböznek (de, a pancetta olasz), de azért mégiscsak sznob vagyok, na. Serpenyőben megpirítottam, utánadobtam három gerezd apróra vágott fokhagymát, só-bors-oregano-bazsalikom, majd felöntöttem cirka egy deci borral, amit aztán elfőztem róla. Ezután lottyantottam rá némi passata-t, rottyant egy jólesőt és kész. Közben megfőtt a penne, belekevertem, pirítottam rajta egy hangyányit, meglocsoltam pár csepp olívaolajjal és ment az asztalra, csak úgy, serpenyőben.

Sajt nem volt (csak valami brie jellegű izé), de szerintem nem is nagyon kell hozzá. A szalonna füstössége a paradicsom édeskés ízével keveredve egyszerűen fantasztikus, kár lenne árnyalni a parmezán erőteljes aromájával. 

Jóétvágyat!